Az előző posztomban említettem, hogy nem véletlenül kezdett el újra foglalkoztatni a blogolás, hogy megoszthassam másokkal, ha valamit érdekesnek találok. Elindult egy blog nem messze innen, nem is olyan régen, és nagyon érdemes rá odafigyelni. Nem könnyű célt tűzött ki maga elé a blogger: egy olyan borokkal foglalkozó blog indítása, ami más, mint a többi. Hiszen mindenki ezt szeretné, mondhatnánk bátran. Kitalálni valami olyat ami már van valahol, valamilyen formában, de mégis a miénk legyen egy kicsit más, felismerhető, szerethető. 

Canon EOS-60D | @50mm | f4 | ISO1000 | 1/80s

Szeretem a borokat, bár nem értek hozzájuk úgy, ahogy szeretném. Meg tudom őket különböztetni akár részleteikben is, tudom őket értékelni a saját értékrendem szerint, de persze csak a magam szubjektív, tanulatlan módján. Nincs is ezzel semmi baj, sosem vállalkozom borok értékelésére, de egy ételhez azért tudok választani ha kell. Egy szó, mint száz, nem vagyok szakértő, ezért nem is tudom értékelni a borokról szóló írások többségét. Egy szőrszálhasogató, mindenre kitérő elemzés egy borról lehet, hogy alapos, hasznos, de nem érdekel. Engem egy borban az érdekel, hogy hozzátesz-e az ételhez amihez iszom, hozzátesz-e a hangulathoz amihez iszom, jobbá teszi-e a pillanatot, amire holnap is emlékezni fogok. Nos, ez az a pont amiben ez a blog erős: azon túl, hogy komoly hozzáértéssel vizslatja a jobbnál jobb borokat, mindig találunk valamit amiért érdemes volt elolvasni. Lehet, hogy egy palack "csak" hatos-hetes a szerző szerint, de az itáliai napsütés, a kockás terítő, a duruzsoló olasz tömeg, a szemben ülő lány mosolya mind-mind fontosak, és az az adott palack, akkor és ott ehhez hozzátett valamit. És ez az, amiért érdemes bort inni: hogy boldogak, boldogabbak legyünk. Ahogy mifelénk mondják, ez a "bordogság". 

A blog név választásával azt hangsúlyozom, ami véleményem szerint a borban a legfontosabb, Borásznak és Fogyasztónak egyaránt: a boldogság, amit egy jó bor tud okozni vagy fokozni. 

Érdemes tehát olvasni a Bordogság blogot, talán sokak kaphatnak valami pluszt, egy kis vidámságot, és persze azoknak is ajánlom, akik csak szeretnék még egy szempontból látni Magyarország és a nagyvilág legjobb borait.

Canon EOS-60D | @50mm | f4 | ISO1000 | 1/80s

Megint egy visszatalálás. Ez jutott eszembe a minap, mikor egy jó barátom frissen indult blogját olvasgattam (később lesz róla poszt, nagyon is érdemes) és rájöttem, hogy én is elkezdtem egy blogot valamikor... Megint egy visszatalálás az egyik hobbimhoz, be kellett valljam magamnak. Mert nem először fordul ez elő velem. Elkezdek valamit hatalmas lelkesedéssel, majd szép lassan alábbhagy a lendület, elfelejtem, abbahagyom, majd egyszer csak folytatom. Rengeteg hobbim van így "alvó állapotban", de csak keveseknek adatik meg, hogy feltámadhassanak. Aztán visszaolvastam a blog első bejegyzését és lám, mit látok:

Merthogy lelkes hobbista lévén, kismillió hobbim van, mindegyiket gyermeki lelkesedéssel kezdem el, aztán általában alábbhagy a lendület. Csak pár szerencsés hobbival történt ez másképp.

Nos, eddig úgy tűnik a blogolás nem tartozik a szerencsés hobbik közé.

Na de nem lenne itt ez a poszt, ha nem történt volna másképp: az említett blog amit olvasgattam, újabb kedvet adott, szóval folytatom, de azt hiszem nem lenne túl hiteles, ha azt mondanám, hogy most már tényleg, de biztos, istenúccse. A fejemben van kb. 8-10 posztra ötlet, ez már lényeges előrelépésnek számít a jelenlegi tartalmat nézve.

Utólag visszagondolva, nem is értem, miért nem lelkesedtem jobban, hiszen a hátszín steak-ről készített képem, amit a diningguide.hu pályázatára küldtem be, bekerült a 10 legjobb kép közé! Nagyon örültem ennek, emlékszem, el sem akartam hinni. A pályázat legjobban sikerült képeit itt lehet megtalálni: http://www.diningguide.hu/hirek/etterem-informacio-3517

Szóval lesz pár update mostanában, remélem érdemes lesz visszalátogatni néha napján.

És, hogy ne legyen poszt kép nélkül, egy csepp Olaszország:

Canon EOS-60D | @50mm | f4 | ISO200 | 1/250s

A steak az egyik kedvencem. Annyira egyszerű készíteni, mint amennyire zseniálisan finom. Már akinek, a drágám meg nem enné a véres húst, de ezen nem veszünk össze, sört is csak én iszom. A steaket természetes fényben fotózva, a hús textúrája kitűnően kirajzolódik. Igaz ez minden ételre, ahhoz, hogy korrekt eredményt kapjunk, nagyon komoly világítástechnikát kell összevásárolni, a napsütés lényegesen olcsóbb. Így télen még szerencsésebb a helyzet, a napfény jóval sápadtabb, szórtabb, néha talán túlságosan is. Ez a kép is a kedvencemmel, a Canon 50mm F1.8 objektívvel készült, szép rajza van és meglepően olcsó. Az 1.8-as rekesznek köszönhetően kellően sekély mélységélességet kapunk. A húst egyébként baconba tekert-sült aszaltszivával és fekete cseresznyével készítettem, ropogós ciabatta pirítoson tálaltam, és chilis olívaolajjal díszítettem. A fotózás végeztével sütőben lassan újra lehetett melegíteni, ízletes, szaftos volt, jól laktam.

A kép néhány fontosabb paramétere: @50mm | f1.8 | ISO100 | 1/60s | 667*1000px

Múlt hét vasárnap érett meg bennem a gondolat, hogy gasztrofotózásra adom a fejem. Nem értem, miért csak most. Merthogy lelkes hobbista lévén, kismillió hobbim van, mindegyiket gyermeki lelkesedéssel kezdem el, aztán általában alább hagy a lendület. Csak pár szerencsés hobbival történt ez másképp. És ezek közül az egyik a főzés, a másik a fényképezés. Jó öt éve fényképezem már amatőrként, és szinte ugyanennyi ideje hódolok a gasztronómiának szerény konyhámban. Persze mindkét dolognak érnie kellett. Egy egyszerű kompakt géppel lőtt első pár képtől el kellett jutni egy kellemesen felszerelt tükörreflexes felszerelésig. Az első túlpaprikázott, szétfőzött lecsótól az alapanyagok, technológiák megfelelő ismeretén valamint a korrekt konyhai eszközök beszerzésén át, egy recept hibátlan elkészítéséig.

Azt hiszem akkor érett össze a dolog, amikor rátaláltam a diningguide ételfotópályázatára. (klikk) Hirtelen elindult a gondolatlavina: steaket sütök, bevillantak az aszaltgyümölcsök, nem elég, mi legyen még... meg van, fürjtojás, koktélparadicsom jó lesz, kéne valami ázsiai is... Autóba vágódtam, villám bevásárlás vasárnap délelőtt, persze nyilván nem kapok meg mindent egy helyen... Gyorsan haza, még a kora dálutáni sápadt téli napot el kell kapni, különben nem lesznek képek az tuti. Meg éhen halni sem lenne jó.

Még főzés előtt kitaláltam a tálaláshoz szükséges tányérokat, hátteret, világítást és lőttem pár próbaképet. Elkészültem az első fogással, a tálalásra szinte annyi idő ment el, mint a főzésre. Ezt még gyakorolni kell, de hát a lényeg a fotón van most. Ötven-hatvan képet készítettem mindhárom fogásról, természetesen közben jól is laktunk.

Délután, míg kedves feleségem a konyhából maradt romhalmazt igyekezett összelapátolni, én kiválogattam az érdemesebb képeket és nekiláttam az utómunkának. Az elkészült három képet elküldtem a pályázatra és elégedetten hátradőltem. Ez a nap jó volt: főztem egy jót, fotóztam is, jól is laktam, összeért minden.

Majd este, elégedettségem pihepuha vattafoteljében tespedve derengedt fel, hogy ezt lehetne sűrűbben is csinálni és blogolni a végeredményt. Rendszeres gasztroblog olvasóként láttam már szörnyű képeket, de akadtam már igényes munkákra is. Tehát elindult az etelkep.blog.hu. Lesz itt post alapanyagokról, ínyenc fogásokról, fotózásról, technikai mikéntekről, de mindig a fotózásra, a képekre kihegyezve. Nem szeretnék még egy recept- vagy gasztroblogot, mert egyrészt van már elég, másrészt nálam sokkal inkább hozzáértők írják.

Számomra igen tetszetősen Péter Anna, a malackaraj blog szerzője fogalmazta meg: "Az étel élvezete a látvánnyal kezdődik."